Téli gyerek vagyok. A hidegben növekedtem. A tavaszt s nyarat már nyílt szemmel élveztem. Azóta se tudok betelni vele. Ahogy teltek az évek sok minden nevet kapott. Külön váltak a dolgok. Ami olyan óriásnak tűnt, mostanra olyan apró lett. Így lett ez a kerttel is?
Nálunk mindenki foglalkozott kerttel. Volt, akinek nagyobb földje is volt. Így mi is gyerekként belecsöppentünk ebbe. Segítettünk a szüleinknek, a nagyszülőknek. Kis mákvirágok voltunk. Játszottunk a gyümölcs fákon, a szőlőben, a krumpli közt. Idővel már szerszámokat is kaptunk. Felelősséget is. S persze néha pénzt is. Hisz néha nem csak az asztalra jutott, hanem eladásra is. A szüret mindig ünnepi esemény.
7 év múltával újra vidéken. Kerttel körül véve. Éjszakai csend, csillagok, csicsergő madarak. S természetesen a karbantartás,gondozás, apró befolyásolás. Hisz nem bírjuk ki, hogy ne változtassunk, ne alkossunk, ne teremtsünk.Ne formáljunk a saját kedvünkre. S ilyenkor derül ki mekkora kertet bírunk el.
Mi leszünk a legkisebb isten. Nekünk kell dönteni sorsok felett. Kit engedünk be a kertbe. Kit tűrünk meg ott. Mikkel kell megküzdenünk. Hisz nem egyforma egyetlen év se. Sok minden változik. Gondoljuk először.
Miközben csak az igényeink változnak. A természet önfenntartó. Folyton teremt, fenntart és pusztít. Lehet ellene küzdeni, használni és együtt élni vele. De lerombolni nem érdemes.
Hisz mi is a része vagyunk. Így kivonni magunkat a hatása alól nem tudjuk.
A kert mindig rendben volt. Volt benne növény,virág, fű, gyümölcs. Minden évszakra jutott szépség. Később tanultam meg csak mennyi munka és odafigyelés van mögötte. Most tanulom, hogy ez ne legyen munka. Ösztönösen jöjjön. S ha hervadnak a virágok. Öregszenek a fák. Emlékeznem kell . Mi vagyunk a legkisebb isten.
Nem oly rég kidőlt egy öreg tölgy. Árnyéka még mindig hűst ad.Magjai bennem nőnek.
Örökké emlékezünk rád.
