A tavasz elei nagy rohanásban elmaradt egy szösszenet, ahol azon merengtem, hogy vannak olyan lények, emberek, példaképek és családtagok, akiknek sokat köszönhetünk. Nem biztos, hogy észre vesszük ,de tetteikkel csodát művelnek. S néha nehezen tudunk köszönetet mondani ezekért a csodákért. Nekem ez most így sikerült.
Röpke madár életünkben
sivár,fagyos,puszta télben
szállunk etetőről etetőre
sietve kapkodjuk éltető
magvakat szórt elénk Ő
kitárva a tavaszt felénk
hol tovább adhatjuk
Van kiút a télből !
Közeleg a tavasz. A madarak is térnek vissza. De a tél még utolsó erejét is latba veti. Néha hó esik. Néha fagy. Néha tép a szél. Pírt hoz az arcunkra. Később nyugszik a nap. S már a testünk emlékszik a sugarak által hozott ígéretre. A reményre. Hamarosan kivirágzik.
A testem is , így van. Néha a náthával küzd. Néha az influenzával. De tovább halad. Erősödik, gyengül, erősödik, megpihen...
S szellemem is tudja a Kör az egyik legszebb dolog. Szabályos, de nem szögletes. Befogadható, de végtelen. Zárt, de még is lehetőséggel teli.
Így a jelen csak egy lehetőséggel teli állapot. Felfogható. Következmény. Ami gyorsan tova halad, akár csak az életünk.
Miközben öröknek tűnik valami. Sokszor érzékeljük a változás pillanatát.
A pillanatok mostanság ezen mód jelentek meg bennem.
rózsa szirom hullám
nélküli nyakék
vég csontom
újra kezdő porladó szemek
vér égnek
csepp arcomon
tengerbe hulló szőrös kezek
szabadító ölelés hullnak tova
sötét éjen lángoló kerek
lángol óceánom
felkel és táncoló víg
ébredés elmúlás
örök míg
Táncoló hópelyhek
tavaszi szélben
csak egy pillanat
az emberi élet
találj célt
állj össze hóemberé
indíts lavinát
préseld magad gleccseré
vidítsd, formázd , alakítsd
léted vagy
táncoló hópehely
tavaszi szélben
Téli gyerek vagyok. A hidegben növekedtem. A tavaszt s nyarat már nyílt szemmel élveztem. Azóta se tudok betelni vele. Ahogy teltek az évek sok minden nevet kapott. Külön váltak a dolgok. Ami olyan óriásnak tűnt, mostanra olyan apró lett. Így lett ez a kerttel is?
Nálunk mindenki foglalkozott kerttel. Volt, akinek nagyobb földje is volt. Így mi is gyerekként belecsöppentünk ebbe. Segítettünk a szüleinknek, a nagyszülőknek. Kis mákvirágok voltunk. Játszottunk a gyümölcs fákon, a szőlőben, a krumpli közt. Idővel már szerszámokat is kaptunk. Felelősséget is. S persze néha pénzt is. Hisz néha nem csak az asztalra jutott, hanem eladásra is. A szüret mindig ünnepi esemény.
7 év múltával újra vidéken. Kerttel körül véve. Éjszakai csend, csillagok, csicsergő madarak. S természetesen a karbantartás,gondozás, apró befolyásolás. Hisz nem bírjuk ki, hogy ne változtassunk, ne alkossunk, ne teremtsünk.Ne formáljunk a saját kedvünkre. S ilyenkor derül ki mekkora kertet bírunk el.
Mi leszünk a legkisebb isten. Nekünk kell dönteni sorsok felett. Kit engedünk be a kertbe. Kit tűrünk meg ott. Mikkel kell megküzdenünk. Hisz nem egyforma egyetlen év se. Sok minden változik. Gondoljuk először.
Miközben csak az igényeink változnak. A természet önfenntartó. Folyton teremt, fenntart és pusztít. Lehet ellene küzdeni, használni és együtt élni vele. De lerombolni nem érdemes.
Hisz mi is a része vagyunk. Így kivonni magunkat a hatása alól nem tudjuk.
A kert mindig rendben volt. Volt benne növény,virág, fű, gyümölcs. Minden évszakra jutott szépség. Később tanultam meg csak mennyi munka és odafigyelés van mögötte. Most tanulom, hogy ez ne legyen munka. Ösztönösen jöjjön. S ha hervadnak a virágok. Öregszenek a fák. Emlékeznem kell . Mi vagyunk a legkisebb isten.
Nem oly rég kidőlt egy öreg tölgy. Árnyéka még mindig hűst ad.Magjai bennem nőnek.
A világ, amiben felnőttünk egy varázslatos hely volt. Mindennap együtt volt a család. A szüleink sokat dolgoztak. De estére mindig volt idejük ránk. S ha tehették mindig csempésztek valami érdekességet az életünkbe.
Mi se féltük felfedezni a világot. Mindenki adott valami különlegeset számunkra. Az óvis társak, a nagyszülők, a rokonok, a szomszédok. Olyan volt, mintha mindenki ismerne mindenkit. Csoportosan jártunk az óvodába. Egymáshoz bekopogva, bevárva. A szülők nélkül. Legnagyobb nehézség a délutáni alvás és nyáron a kullancsok okozták.
Eljött az iskola a városban. Sokan voltunk. Nem is ismertünk mindenkit. S sok szabály került az életünkbe. Köpeny, órarend, tanár néni, edző bá' , napközi. Hozzá edződtünk . Megtanultuk, hogy nem lehet bármit elmesélni. Nem mindig az az igaz, amit a TV , a tanár vagy a felnőtt mond. Majd egyszer csak sok minden megváltozott.
Már több minden szabad volt, de mi továbbra is kíváncsiak maradtunk. A világ egyre jobban kitárult. S szabad volt róla beszélni is. Olyan zenék jöttek,amik a szüleinket zavarta,de nekünk tetszett. S kiderült, hogy ez velük is így történt. A családdal kevesebbet találkoztunk már. A család is már többeknek más jelentett.
Én a sportba, a filmekbe menekültem. Az ismeretlent, az újdonságot inkább a haverok mutatták. A sportban valahogy mindig szabadnak éreztem magam. Minél többet csináltam,annál jobban vágytam rá.Így ez is érdekelt igazán. A köztes időszakban álmodoztam. S kiderült a világ nem olyan puha és édes, mint volt. Egyre több tragédiát ismertünk meg és nem csak könyvből vagy filmről. Kiderült van árnyékos oldal is. Ott is van élet. S még mindig kíváncsiak voltunk.
Már jobban érdekelt a homályos, a zajos. Többet tanultam, de igazából még mindig csak menekültem. Közben kiderült rengeteg izgalom van az árnyékos oldalon, olyan amit csak filmeken láttam addig. Kiderült a valóságban is van ilyen.De én még gyerek maradtam. Csak a játszótér lett nagyobb. S még csak a szórakozásnak éltem. Tanulni is csak az iskolában tanultam.Kikerülve se akartam változni.
Az iskolát felváltotta a munka. De még rohantam. Úgy, hogy már én sem tudtam róla. Fogyasztottam az életemet. Feléltem mindent. S még éhesebb voltam. Ragyogni akartam. De már rég csak sötétségben éltem.Ráébredtem, fel kell nőnöm. Keresgélni kezdtem kifelé,de magam keltett örvényben vagyok. Elhagytam magam és haladtam lefelé. S csak menedékre vágytam. De nem találtam sehol. Magával ragadott a rettegés. Szembejött mindenhol a halál, a félelem, az elidegenedés. Magány.
S ekkor kaptam egy társat, akinek így kellettem. Kísért, támogatott felfelé. Együtt örült, szomorkodott, vigasztalt és tanított. S megmutatta a menedéket. A kíváncsiságom még mindig meg van.
Kívánom, hogy Neked is legyen ilyen jó társad Vergiliusom !
